Miután az oroszok háborúja harcászati szakértőkké képezte át azt a sok millió virológust, aki pár éve még csak futball szakértő volt, a vasárnapi eredmények újabb gyors váltást hoztak: hirtelen a politikai elemzők országa lettünk! Nem baj ez egyáltalán, hiszen ha szavazni jogunk van, akkor az eredményeket miért ne értékelhetnénk? Hátrány csak abból származhat, ha ennek során népszerű alapvetéssé válik egy-egy tökéletesen téves megállapítás, ami aztán az ellenzék jövőbeli politikájára is hatással lesz. Ilyenekből mutatnék most hármat!

 
1. Az ellenzék nem tudja megszólítani a vidéket.

Ez a közvélekedés legalább három okból mindenképp érdemes az újragondolásra. 

Az egyik, hogy a vidék és a főváros már nagyon régóta csak földrajzilag képez két jól elkülöníthető, homogén egységet. Itt is, ott is élnek választók, akiknek más-más szempontok az elsődlegesek álmaik kormányával kapcsolatban. Érthető például, ha egy súlyosan leszakadt zsákfaluban senkit sem érdekel, hogy Magyarország jogállam-e, de egy alföldi kisvárosban vagy egy Győr környéki faluban már többeknek is fontos.  

A másik ok, hogy 2022-ben már nem a televízió és a rádió a politikai üzenetek átadásának kizárólagos csatornái, hanem egyre inkább az internet. (Az ellenzék számára szinte kizárólagosan!) Túlzás nélkül kijelenthető, hogy egy településen minél több a tudatos internetező és minél kevesebb a rendszeres közmédia fogyasztó, annál több szavazatot kapott az ellenzék.

A harmadik – legfontosabb – ok pedig, hogy az ellenzéknek egyáltalán nem volt muszáj a teljes vidéket maga mellé állítania a kampányában! Nem a 100% közeli eredmény volt a cél, hanem a mindössze egyetlen szavazattal jobb eredmény a fideszes jelöltekénél, amihez több választókerületben még 50%-ot sem kellett volna produkálni. 
Az ellenzéki összefogásnak csak azokat a választókat kellett megszólítania, akik az általa kínált jövőképet preferálják, éljenek akár vidéken, akár a fővárosban. S ők szinte mindannyian elérhetők online.
A Fidesz 12 éve nem akarja megérteni azokat a milliókat, akik sosem szavaznának rá, nem is üzent nekik soha semmit a kampányaiban. Az ellenzéknek hasonlóképp el kellett engednie azt a másfél-kétmillió szavazót, akik mindenképp a Fideszt támogatják, bármi történjék is. Ha másért nem, azért, mert sem az emberi-, sem az anyagi erőforrásaik nem voltak végtelenek. 
Más kérdés, hogy győzelem esetén, a kormányzás során már figyelembe illene venni a kampányban negligált csoport jogos igényeit, elvárásait is, amire a Fidesz részéről még sosem éreztem őszinte törekvést. Azt pedig egyelőre nem tudjuk meg, hogy az ellenzék miként közelített volna ehhez a kérdéshez...

 
2. Az összefogásnak nem volt értelme.

Sokan jutnak erre az elszomorító következtetésre, amit az is erősít, hogy 2018-ban kevesebb mandátumot szerzett a Fidesz a külön induló ellenzékkel szemben, mint most az egységbe tömörülttel szemben. 

Nos, a mindennapjainkban is vannak helyzetek, amikor a siker legnagyobb esélyével kecsegtető döntéseket hozzuk, a körülmények mégis úgy hozzák, hogy alulmaradunk. S ennek fordítottja is előfordulhat: nem a legígéretesebb megoldást választjuk egy problémára, mégis leküzdjük, mert mondjuk a szerencse épp mellénk áll. A 2022-es ellenzéki szereplés az utóbbira példa, a 2018-as pedig az előbbire.
Könnyen lehet, hogy összefogás nélkül most fideszes négyötöd született volna, míg négy éve összefogással legfeljebb szűk Fidesz-többség.

A jelenlegi kihívások – a járvány utóhatásai, háború kitörése a szomszédban a kampány közepén – nagyon nem hasonlíthatók az előző kampány boldog békeidejéhez, s nyilván kiszámíthatatlanabbá tették a választók reakcióit. 

Igazából nem is hit kérdése, hanem egyszerű alapfokú matematika, hogy a jelenlegi választási rendszerben a Fidesz kizárólag a többi párt minél szélesebb összefogásával váltható le. Ha ezt elvetjük, akkor valójában visszalépünk 2014-be. Mintha a Wright-fivérek az első repülőgépük lepottyanása után nem a balesethez vezető hibát keresték volna meg s javították volna ki, hanem teljesen elvetették volna a motoros repülés gondolatát is. 


3. Márki-Zay Péter alkalmatlan jelölt volt.

Azok az ellenzéki szavazók, akik az előválasztáson nem őt támogatták, most könnyen, némi sajátos elégtételt érezve jelenthetik ezt ki. Azokkal a pártvezetőkkel együtt, akik a saját felelősségüket hárítva a lehető leghamarabb kinyilatkoztatták ugyanezt.

Sosem tudjuk meg, hogy más jelölt esetén mi lett volna az eredmény, de azért sejthetjük. Mindazok a tényezők, amelyek miatt az előválasztók markáns többsége MZP-t látta a legalkalmasabb kihívónak, ma is érvényesek. A legjobb esélyeket ő jelentette, s ez még a lesújtó eredmények ismeretében is tény marad.

Olyan jelölt nem létezhet, akit a Fidesz ne tudna totálisan lejáratni pár hónap alatt, így természetesen Márki-Zay sem lehetett kivétel. A többieket még nála is könnyebben sikerült volna, s akkor most Dobrev Kláráról, Karácsony Gergelyről, Jakab Péterről vagy Fekete-Győr Andrásról állítaná az ellenzéki tábor jelentős része, hogy rossz választás volt...


Ha a fentieket nem is tekinthetjük valódi, a választást döntően befolyásoló hibáknak, más irányokban azért lehet és kell is keresni az okokat. Néhány nap után az egykori Jobbik-szavazók el-és átpárolgása, ill. Gyurcsány Ferenc nyomasztóan megosztó jelenléte tűnik a legnyilvánvalóbb tényezőknek, s nagyon valószínű, hogy az utóbbinak komoly köze van az előbbihez.
Nem véletlen, hogy épp a mi örök és visszavonulhatatlan Ferink és Jakab úr voltak azok, akik azonnal bűnbaknak kiáltották ki a hónapokig helyettük robotoló miniszterelnök-jelöltet. (No meg az LMP, akikről sokak számára csak e beszólásuk által derült ki, hogy tagjai voltak az összefogásnak – vagyis feltétlenül volt értelme!)

Az mindenképp súlyos hiba volt az ellenzék részéről, ha nem monitorozták folyamatosan azt, hogy a vélt választóik kellő többsége tekinti-e még magát az összefogás részének. Ahogy az is, ha tudtak arról, hogy például a Jobbik-szimpatizánsok már tömegesen kikacsintanak, de azzal nem tudtak semmit kezdeni, vagy nem tartották elég fontosnak.

Nem kellemes a negyedik kétharmad után is ezt mondani, de lassan fel kell állnunk, leporolni magunkat, s menni tovább. Minél pontosabban azonosítjuk az elkövetett hibákat, annál biztosabb, hogy nem követjük el azokat újra.